Szabó Hanga: Helló, Ember!

Zombinak lenni körülbelül annyira nyomorult dolog, mint néha embernek lenni. Persze, mi élünk, ők meg nem. Vagy igen? Zavarbaejtő. Egy élőhalott nem akar semmit kezdeni az élettel, olyan mint egy zselatinból kiöntött báb. Cselekedeteik nem tudatosak, csupán testükkel reagálnak a külvilágból érkező ingerekre.
  

Fotó: Henning János

Az előadás címe a zombifilmekből ismert agresszív képsorokat juttatja eszünkbe. De a Helló, zombi!-nak nem mozgatórugója a vér és a gyilkosság. A táncosok töredezett mozdulataikkal egy idegen, már szinte túlviláginak mondható állapotot idéznek, ám a kúszáson-mászáson, a hörgésen  és az állatias viselkedésükön túl van bennük valami, ami hasonlatos az emberhez. Ez maga a létezés. Pontosabban a létezés kényszere. 

A Fehér Ferenc által komponált, állandóan lüktető zene a produkció részesévé teszi, bekebelezi a nézőt. Az előadás dallam- és mozgásvilága szembesít egy bennünk létező, de mélyen elrejtett közönnyel.